2026. november 1.

A homília röviden

Mékli Attila atya Mindenszentek és Halottak napja felől az élet egészére kérdez rá: a célba érkezetteket ünnepeljük, elhunytainkért reménykedünk, de vajon mi merre tartunk? A nyolc boldogságot az evangélium szívveréseként mutatja be, amely felborítja az áldottságról alkotott megszokott elképzeléseinket. Ha Isten jóindulatát egészségből, hosszú életből, családból és anyagi bőségből olvassuk ki, a nélkülözést könnyen büntetésnek tekintjük. Ráadásul olykor fontosabb nekünk a boldog élet látszata, mint maga a boldog élet.
Jézus örömhíre ezért eleinte rossz hírként is érhet bennünket. Nem az számít, látszik-e másoknak az áldottságunk, hanem hogy mi látjuk-e az Atyát bármilyen körülmények között. Isten legnagyobb ajándéka nem valamilyen kedvező élethelyzet, hanem önmaga. Képmásának felismerése önmagunkban és másokban a szenvedésben is áldottságot, kapcsolatainkban szelídséget és béketeremtést alapoz meg.
A beszéd végének meglepő fordulata emberi szeretetünk teherbírásából indul: olykor azért távolodunk el, mert nem bírjuk el egymás szenvedését. Isten viszont akkor is elbír bennünket, amikor halálunkban már saját életünket sem bírjuk tovább hordozni.